Gazdaság Szamizdat

Tízmilliós kérdés: regionális középhatalom, vagy regionális sereghajtók leszünk?

2023.02.27.
Miklós Balázs Gáspár

Háromrészes cikksorozat 1. része

Előrebocsátom az olvasó számára, hogy a címben található kutatási kérdést nem fogom egyértelműen megválaszolni. Esélyeket persze latolgatni lehet és kell is, de a lényeg nem ez. A lényeg az a mítosz, amit Orbán Viktor mindig tovább épít és gondol, amit nem óriásplakátokon üzen meg, hanem tudatos beszédeiben és háttérbeszélgetéseken hangoztat. Ilyen értelemben vékony a határ a miniszterelnök vezetői eszköztárában a mítoszépítés, és a víziókialakítás között, mégis tapintani lehet a különbséget. Utóbbi egy jól körülhatárolt stratégia, ami pontos célkitűzéseket foglal magába. Ilyen víziós intézmény például a családtámogatási rendszer és az ettől várt demográfiai fordulat, amit kétségtelenül meg lehet ideologizálni, de mégiscsak egy világos törekvésről beszélhetünk. Viszont a mítosz esetében a miniszterelnök vágyálmai vívnak permanens harcot a tények világával, ám ezen harc ideológiai kapcsolatát elképesztően nehéz közérthetően tálalni.

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy Orbán Viktor ne lenne egy rettentően jó reálpolitikus. Azonban a politikai közösségének, már csak a tekintélyelvű működés miatt is szüksége van egy kohéziós energiára, amit Orbán kérlelhetetlenül táplál is szcenárióelemzési eszmefuttatásaival. Ezen beszédekre és megnyilvánulásokra kell figyelnünk az óriásplakátok és kormányinfók helyett, ha az ország egyszemélyi vezetőjének gondolkodásmódját szeretnénk megérteni. Az írás célja tehát az, hogy a jelenlegi mítoszalkotási mechanizmusokat megfelelően értelmezzük, szemezgetve a közéletben megjelent elemzésekből, melyek helyenként jól, másutt jelentősen félreértelmezik a beszédet.

1.rész: A neoliberális gazdaságpolitika válságáról

Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója január elején jelentette meg azt a beszédet, amelyet Orbán Viktor mondott az ünnepek előtt egy zártkörű vacsorán. A beszéd alapvetően azt a mítoszt igyekezett továbbépíteni, hogy Magyarország hogyan válhat regionális középhatalommá, ezúttal az évtized végére. Ha úgy tetszik, a legjobban a middle-income-trap angol kifejezéssel leírható gazdasági fejlettségi szintről való elrugazkodásról van szó. Ezen kiugrási lehetőséghez pedig megfelelő geopolitikai és gazdasági helyzetet próbált keresni. Önmagában rémisztő, ám státuszából fakadóan valamelyest érthető, hogy a miniszterelnök az évtized végéig egybefüggő stratégiákat próbál alkotni, igaz addig már csak egy választást kell megnyernie. Orbán 2030-ban pedig már 67 éves lesz.

Visszatérve a beszédre, először is a globalizáció neoliberális modelljének kifulladásával kezdi. Ezt a Szovjetunió bukásától eredezteti, amelynek hatására az USA lett a világ egyetlen vezető hatalma. Ezen a ponton többnyire gazdasági értelemben fejti ki a neoliberális gazdaságpolitika, és a globalizáció mibenlétét. Viszont ez több sebből is vérzik. Egyrészt a neoliberális gazdaságpolitikai elmélet az 1973-as olajválság nyomán alakult (legelső gyakorlati megvalósulása Chile-ben Pinochet által; majd 1979-től Thatcher, és 1981-től fokozatosan Reagen), és nem pedig a Szovjetunió bukásával egyidejűleg ütötte fel a fejét, bár kétségtelenül azután lett világszerte uralkodó termelőrendszer.

Másrészt a neoliberalizmus későbbi, ‘90-es évek derekától történő világszintű elterjedése nagymértékben növelte a nyugati világ jólétét, amelyhez a posztkommunista államok is több lépcsőben csatlakoztak, például az EU-ba történő belépéssel. Utóbbi műveletek pedig megágyaztak a jogállamiságnak, a népképviseleti demokráciák kultúrájának. Éppen ezért tűnik úgy, hogy amikor a globális neoliberalizmus válságáról beszél a miniszterelnök, akkor implicit a nyugati demokráciák, mint hatalomgyakorlási berendezkedések válságát is beleérti.  

Orbáni neoliberalizmus

A neoliberális gazdaságpolitikát egyébként Orbán Viktor személyesen is vallja, vallotta. Ez megmutatkozik például az egykulcsos személyi jövedelemadóban, a külföldi működőtőke lélektelen kiszolgálásában (második legalacsonyabb társasági adókulcs az EU-ban; globális minimumadó vétózása), és a miniszterelnök Margaret Thatcher és Ronald Reagen iránti rajongásában is. Nincs könnyű dolga, hiszen egy piacpárti berendezkedés nem fér össze a magyarok körében túlnyomóan népszerű, a gulyáskommunizmus által kialakult konformista, az államtól függésben lévő szociális gazdasági rendszerrel. Éppen ezért nem lehet kijelenteni azt, hogy Orbán szimplán neoliberális, vagy kizárólag baloldali gazdaságpolitikát folytatna. Egy összeollózott, a nagy termelési rendszerek egyvelegéből álló gazdaságpolitikát alkalmaz, amely egyaránt próbál megfelelni az ország posztkommunista adottságainak, és az általunk önállóan soha le nem győzhető külföldi nagytőke igényeinek. Ahol jól megfér egymás mellett az árstop-rendszer, és az alacsony társasági adó. Ha úgy tetszik, irányított kapitalizmus.

A neoliberális korszak alkonyát abban látja Orbán, hogy a rendszer gyengeségei a 2008-as válsággal már megmutatkoztak. Azt azonban kifelejti, hogy az utána következő évtized egy sokkal nagyobb állami szerepvállalást (közvetlen szubvenciók fiskális, és mennyiségi lazítás monetáris oldalról) és az olcsó hitelek (alacsony kamatkörnyezet), azaz a pénzbőség korszakát hozta el. Ilyen világgazdasági körülmények között minden adott volt Magyarország felemelkedéséhez, hiszen alapvetően neoliberális irányvonalakra épülő, de jelentős állami beavatkozással működtetett termelési rendszerek terjedtek el, amiket mintha csak a magyar helyzetre szabtak volna.

Ám ezt a ziccert nem tudtuk kihasználni, amiről Orbán egybefüggő kormányzásának 13. évében a továbbra is felemelkedésről lamentáló beszéd is tanúskodik. A személyre szabott, Orbánnak rendkívül kényelmes makrogazdasági ökoszisztéma csak a saját hatalmának bebetonozására volt elég, többre nem. Más kérdés, hogy volt-e valaha is bármi más a cél. A fent említett néhány, 2008 után többször és sokáig bevetett és alkalmazott gazdasági intézkedések korszakát előbb a pandémia utóhatásai roppantották meg, majd az orosz-ukrán konfliktus lehet, hogy végleg lezárta azokat. Ezzel pedig új gazdaságpolitikai irányokat kell keresni nyugaton is, amelyek nem épülhetnek olyan mértékben a globalizációra, mint tették azt az utóbbi évtizedekben.

Tömbösödésről

Alapvetően jó felismerés, hogy jelenleg tömbösödés zajlik immár nem csak katonai, hanem gazdasági értelemben is. A probléma csak az, hogy amíg a nyugat személyében egy jól körülírható tömböt tud azonosítani Orbán, addig keleten ezt nem tudja megtenni. Ennek az oka az, hogy a keleti gazdasági tömb saját politikáját tekintve korántsem annyira homogén, mint a nyugat. Nem lehet például egy kalap alá vonni Kína és Dél-Korea vagy épp Japán hatalomgyakorlási és gazdasági rendszereit. Ezzel szemben USA és az EU esetében sokkal harmonikusabb az együttműködés. Ennek okai alapvetően történelmi eredetűek, majd később a neoliberalizmus (ebben a kontextusban szabadkereskedelem) terjedésével egyidejűleg elterjedő népképviseleti demokráciák hagyományával is magyarázható. 

Természetesen egyik rendszer sem statikus. Azonban jelenleg a NATO-val szemben nem mutatkozik olyan katonai, vagy az OECD országokkal szemben gazdasági tömb, amely egységesen kihívhatná azokat. Mindez meglátszik Kínának a háborúban való szerepvállalásában, vagyis inkább annak hiányában is. Orbán számlájára kell viszont írni, hogy ellentétes tömböt nem is definiál. Azt fejti ki, hogy a nyugati tömb (földrajzi és fejlettségi) perifériáin lévő országok, beleértve Magyarországot is, eddig mindig a rövidebbet húzták a blokkosodással. Erre válaszként a már jól ismert “ki kell maradnunk” frázissal operál a miniszterelnök. Ezen a ponton viszont érdemes hozzátenni, hogy kimaradni igencsak nehéz: már évtizedek óta NATO és EU (és OECD) tagok vagyunk.

A beszéd ezen fázisában kijelenti, hogy a tömben maradással Magyarország egyetlen központ alá rendeli magát, amely szükségképpen meggátol minket a középhatalmi státusz elérésétől. Helyette inkább bevallottan kétkulacsos politikát részesít előnyben, amely az elmúlt 13 évben leginkább a nyugat keletnek való kijátszásában mutatkozott meg. Gazdasági értelemben a balkáni folyosó potenciálját emeli ki, amely kereskedelmi szempontból új dimenziókat nyithat ki tranzitországunknak. A probléma csupán az, hogy míg az egyik oldalon tömbösödés létrejöttét latolgatja, addig a nyugat-kelet összeköttetés kiaknázásában látja a potenciált. Na már most ha blokkosodás van, akkor nincs nyugat-kelet gazdasági összeköttetés. Természetesen semmi sem csak fekete és fehér. A beszéd azonban hemzseg a logikai bukfencekben, még akkor is ha összességében jó a helyzetfelismerés, csak a mögöttes lényeg nincs elmondva.

Egyszerű példán keresztül szemléltetve, ha a nyugat le tudna szakadni az olcsó távol-keleti bérgyártásról, akkor Kínának is jelentősen szűkülne a külpolitikai és gazdasági mozgástere. Más kérdés, hogy a többszázmilliós kínai középosztályról, mint a világ legnagyobb felvevőpiacáról, hogyan mondana le a nyugat. A saját fejlesztésű, kínai égisz alatt futó termékektől kevésbé kell tartani: ennek előfutára az USA-Kína kereskedelmi háború, amit Trump kezdett, és Biden örömmel folytat is. Folyománya pedig egy agresszív protekcionista politika lehet az EU-ban. Nem véletlen, hogy az írás ezen pontján keleti ellentömbként egyáltalán nem Oroszországról van szó. Beszéljünk tehát bővebben Kínáról.

Folyt. köv.

Források: