Az alábbiakban egy hosszabb kutatásomat foglalom össze, és annak tanulságait vonom le. Meghatározónak tartom, hogy a rendszerváltás utáni magyar politikát miként befolyásolta a Kádár-korszak emléke. Sokat találkozunk vele, sokszor tapasztaljuk a szokásos összehasonlítgatást idősebb polgártársaink részéről, hogy „Kádár alatt minden jobb volt”. Természetesen tőlem sem áll távol az a narratíva, hogy az Orbán-kormány többek között erre a nosztalgiára és a Kádári örökségre rájátszva szerez ciklusról ciklusra kétharmadot.
Na de pontosan mi volt jobb? Miért volt jobb? Mihez képest volt jobb? Esetleg mik azok a részei a rendszernek, amit viszont látnának a jelenlegi kormányzásban? Ami viszont ennél is érdekesebb kérdés volt számomra, hogy a rendszerváltás után születettek vajon hogyan vélekednek ennek a rendszernek azon aspektusairól, amelyekről csak tanultak és nem tapasztalhatták meg. Mennyire tudja átörökíteni a Kádár-rendszer nosztalgiáját és alapvetéseit nagyszüleink generációja?
A kutatás lebonyolításáról
A kutatás során interjúkat készítettem, melyben tíz interjúalannyal beszélgettem. A megkérdezettek közül viszont öten a rendszerváltás előtt éltek, öten pedig csak utána születtek. Őket azokról a témákról kérdeztem, amik folyamatosan visszaköszönnek a nosztalgikus megemlékezésekben. A teljesség igénye nélkül szó volt az általános közösségi életről, magyar nacionalizmusról, fizetésről, költségekről, lakásvásárlásról, nyaralásról stb. A fiatalokat viszont ezek kapcsán kifejezetten a véleményükről kérdeztem, hogy ezek a kérdéskörök az ő fejükben hogyan nézhettek ki a Kádár-korszakban.
Már az elején lelövöm a poént, ég és föld a korszak megítélése csupán két generációval később.
A piszkos anyagiak
Az idősek részéről a válaszok és emlékek végig konzisztensek voltak. A korszak anyagi vonatkozásairól maradtak meg inkább a nosztalgikus érzések. A fizetés mindenre elég volt. Ez viszont inkább annak volt köszönhető, hogy évente változtak csak a költségek és így könnyű volt számolni ezekkel. Az autóvásárlás, a lakásvásárlás és minden nagyobb kiadás ezért hónapról hónapra megtervezhető volt. A munka adott volt, a munkahelyen ugyanazt várták el évtizedeken keresztül.
A közösségi élet egyszerű volt, a munkatársak és a családon kívül nem nagyon épültek szociális hálók. Az emberek segítették egymást, a házak közösen épültek, az építkezési anyagokkal megrakott teherautó pedig mindig tudott az úticélja előtt fordulni egyet a cimborák telkénél. Röviden összefoglalva nem értek nagy meglepetések ebből a szempontból. Ezek mind azok a többször hallott párhuzamok, amiket már nagyjából mindenki ismer, aki hallgatta a nagyszüleit ennek kapcsán.
Közösségekről és nacionalizmusról bővebben
Az igazi meglepetések inkább a közösségi, politikai és nacionalizmust érintő témák mentén értek. Amennyiben egy szóval kellene összefoglalni a hozzáállást azokhoz a témákhoz, amik a közvetlen egzisztenciáját nem érintették a megkérdezetteknek, akkor annyit mondanék: közöny. Ha arról beszélgettünk, a politika és a magánélet mennyire kapcsolódott össze a válasz nemleges volt, „engem nem érintett, nem foglalkoztam vele megvoltak a saját dolgaim”.
Ha arról beszélgettünk a magyar nacionalizmus mennyire jelent meg a cigányság vagy akár az oroszok kapcsán, akkor szintén semleges válaszok születtek. Az oroszokkal addig foglalkoztak amíg üzletelni lehetett velük valamit, amit kihoztak a laktanyából. Egyébiránt nem nagyon volt kapcsolat és nem volt egyáltalán köztudatban a megszállt ország ténye vagy akár az 1956-os forradalom emléke.
A megkérdezettek szerint nacionalizmus egyáltalán nem volt jelen és téma sem volt a magyarság és cigányság kérdése vagy akár a külhoni magyarok helyzete. Több témakört is érintettünk ezek kapcsán, viszont a válaszok szinte kivétel nélkül erre a párhuzamra épültek. Amíg közvetlenül nem befolyásolta az életüket a közéletnek valamelyik aspektusa, (Kádár János pedig tett róla, hogy ne befolyásolja) akkor nem foglalkoztak egyáltalán vele. A párttagság is addig érdekelte az embereket amíg azért magasabb fizetések jártak a gyárban, egyébiránt közvetlen érdek nélkül nem nagyon léptek be az emberek.
Megélhetés és forradalom
Az élményem végig az volt, hogy innen ered a magyar társadalmat mélyen átszövő apolitikus hozzáállás. A válaszok alapján teljes megerősítést nyert az a narratíva, hogy ebben az országban az átlagembert csak akkor foglalkoztatja a közélet amikor nincs a pénzénél. Ez egyértelműen annak köszönhető, hogy az állampárti vezetés az 1956-os forradalom után levonta a konzekvenciákat. Jóléti intézkedések kellenek, fokozatosan növelni kell az életszínvonalat és szépen lassan leszoktatni az állampolgárokat arról, hogy érdemesnek gondolják a beleszólást a közös ügyekbe.
A fiatalok megítélése az anyagi és tárgyi kérdéskörök során nagyjából párhuzamos volt az idősekével. Ugyanis a pénzügyi stabilitás emléke ezek szerint sikeresen átadásra került. Ami viszont teljesen eltérő volt az inkább a közéletet érintő témakörök megítélése. Felmerült bennem a kérdés, hogy az oktatásnak mekkora szerepe lehet ebben, vagy alapvetően a kommunizmus ellenében létrejött rendszerváltó politikai kurzusainak köszönhető-e, a Kádár-rendszer megítélésének elferdülése. A megkérdezettek egy megfogyott, de meg nem tört országot képzeltek el, ahol a nemzettudatot a levert forradalom csak erősítette. Az oroszok és magyarok viszonyát is egy erre illeszkedő fagyos kapcsolatnak képzelték el, és gyakorinak gondolták a konfliktusokat.
Utólag minden megszépül? Nem éppen.
A magánélet és a politika elhatárolása szintén a lehetetlen kategóriába esett. Minden politikát és közéletet érintő kérdésre adott válaszban ott rejlett a kisember mögül figyelő Big Brother, és az ebből következő óvatosság és feszültség elképzelése. A korszak megítélése ebből a szempontból nagyon negatív árnyalatot vett. A vélemények alapján inkább lehetett volna a Rákosi-rendszerre ráismerni mintsem a Kádár-rendszerre.
Nem tudok úgy tenni, mintha tudnám a választ arra, hogyan alakulhatott ennyire másként a megítélés csupán 30 évvel később egy új generáció fejében, viszont megpróbálom. A legfontosabb tényezőnek a kommunizmus masszaként való értelmezését tartom. Arról nem feltétlen tanultunk az iskolában, hogy egy mindennapi ember élete hogyan nézett ki akár 50 évvel ezelőtt. Azt viszont jól megtanultuk, hogy mi az a kommunizmus és hogy mivel jár.
Ennek köszönhetően pedig a válaszokban sokkal inkább egy „kommunista ország” volt elképzelve annak minden tulajdonságával és hatásával együtt, mintsem egy egyszerű apolitikus emberekből felépített társadalom. Természetesen ide tartozik az is, hogy a rendszerváltás legitimitását az azt megelőző rendszer diszfunkcionalitása adja. Ennek köszönhetően pedig a fentebb említett narratívák folyamatos megerősítést nyertek az utóbbi harminc évben, ezzel folyamatosan torzítva azt a képet, amit fentebb taglaltam.
Az alapvető kérdésemre, hogy a Kádár-rendszer nosztalgiája mennyire átörökíthető a válasz egyértelmű nem. Ez azért a jövő szempontjából megnyugtató, legjobb reményeink szerint a kormányzás elé állított társadalmi követelményeket nem fogják többé meghatározni egy múlt századi diktatórikus rezsim alapvetései.
