Gazdaság Szamizdat

(2. rész) Tízmilliós kérdés: regionális középhatalom, vagy regionális sereghajtók leszünk?

2023.02.28.
Miklós Balázs Gáspár

Háromrészes cikksorozat második része

2.rész: Összekapcsolódás Kínával és gondolatok a Balkánról

Kína jelenlegi geopolitikai és külkereskedelmi stratégiáját a Belt and Road Initiative (Övezet és Út Kezdeményezés; BRI) foglalja magába, amelynek magyar vonatkozásáról bővebben itt írtunk. Orbán természetesen kihasználva a lehetőséget, már a 2010-es évek közepén húzni kezdett a kínai fejlesztési tervezetek irányába, melynek legékesebb példája a Budapest-Belgrád vasútvonal. A nyugatot a kelettel összekötő gazdasági folyosó egyik legjelentősebb szárazföldi kereskedelmi beruházásaként tartható számon a régióban, ám a túlárazottság és a kínai hitelkonstrukciók mellett lehetetlen érvelni. Ennek ellenére a BRI-ban van Magyarország számára is bőven potenciál. Ugyanis az infrastrukturális beruházások segítségével és azok mellett, akár párhuzamosan kutatásra és fejlesztésre (K+F) is lehetne nagyobb hangsúlyt fektetni. Így a magyar innováció a megvalósuló infrastruktúrával könnyen bekapcsolódhatna a globális gazdasági vérkeringésbe. 

Képzeljünk el egy olyan pezsgő, a V4 országok viszonylatában a “kelet-közép európai Szilícium-völgyként” számontartott budapesti városrészt, ahol a magyar géniusz szabadon kibontakozhat, a vállalkozásfejlesztés csúcsra pörgetett, az egyetemi kutatóműhelyek energiái becsatornázottak. Ahol a Graphisoft és a Prezi sikere nem a kivétel, hanem a szabály. Ezek valóban okot adhatnának regionális középhatalmi státusz eléréséről szóló ábrándozásra, amelyet később akár tőkepiaci fejlesztésekkel, és a magyar forint jelentős felértékelésével is össze lehetne kapcsolni. Utóbbi persze ellentmond a felzárkózás logikájának, erről a 3. részben lesz szó. Mindenesetre az általam vázolt, valós felzárkózási potenciált magába foglaló kép egy szóval jellemezhető: utópia.

Autóipar és összeszerelő üzemek

Ezzel szemben a miniszterelnök olyan stratégiai, “kitörési pontként szolgáló iparágakat” említ, amelyekben a magyar munkaerő korántsem K+F szerepkörben, az ellátási lánc elején, hanem összeszerelőként a folyamat végén helyezkedik el. A jóval alacsonyabb hozzáadott értékkel bíró munka egyáltalán nem fog kedvezni a magyar kitörésnek, még akkor sem ha maga az iparág épp prosperál. Ezzel ugyanis csak legfeljebb átmeneti sikereket lehet elérni, de ennél is biztosabb a jelenlegi állapotok konzerválása. Az elmúlt évtizedek egyértelműen az autóipar felé, azon belül is az összeszerelő üzemek (Győr, Kecskemét, Debrecen, Esztergom), és az őket kiszolgáló beszállítók (Hatvan, Székesfehérvár, Tiszaújváros, stb.) irányába mozdították hazánk gazdaságát. A termelékenység, a foglalkoztatottság, és a külkereskedelem is magasfokú kiszolgáltatottságot mutat egyetlen iparághoz kapcsolódóan. Egyébként önmagában az iparra fókuszálni a következő globális gazdaságpolitikai korszakban egyáltalán nem lenne rossz ötlet, de tudatosan az összeszerelő üzemek szintjén tartani a magyar ipart már egyértelműen ellentmond a kitörés gondolatának. 

Ráadásul a globális autóipar történetének egyik legnagyobb transzformációján megy éppen keresztül, ahol a végső irány kijelölése a legtöbb szakértő szerint még korántsem végleges. Ennek ellenére a kormány hajlandó mindent egy lapra feltenni az elektromobilizációval kapcsolatban: globális nagyhatalom leszünk lítium-ionos akkumulátorok gyártásában (Komárom, Göd, Debrecen, Iváncsa, Győr).

Itt két szcenárió mutatkozik:

  • Ha az autóiparnak hosszútávon bejön az elektromobilitás, és csökkenteni tudják a tényleges ökológiai lábnyomát így a járműveknek, valamint ezt támogatóan a nemzetállamok is hajlandóak zöldíteni energia-mixükön, akkor Magyarország óriásit nyer.
  • Ha viszont a rendkívül innovatív, főleg szoftveres irányba fejlődő autóipar húz valami teljesen újat a mobilitás területén egy új, jobb, zöldebb járműhajtással, akkor könnyen a sor végére kerülhetünk.

Ez pláne annak a tömbösödésnek függvényében releváns, hogy az akkumulátorokhoz szükséges nyersanyagok többnyire a Távol-Keleten állnak rendelkezésre. Tehát az amerikai és az európai ipar akár egyszerre kereshet olyan irányokat, amelyben a Kínától való függés jelentősen mérséklődik. Más kérdés, hogy az akkumulátorok jövőbeli szerepe igencsak sokrétű lehet, akár épületenergetikában is jobban teret hódíthatnak. Tehát nem jelenthető ki, hogy ha az autóipar más irányba mozdul, ne maradna potenciál az akkumulátor technológiában, de ilyen mértékű gyártás betelepítése és egyetlen iparág felé történő teljes elköteleződés biztosan kockázatos.

Energiaipar

Ha már szóba jött az energia-mix és a blokkosodás, akkor ezek együttes hatásairól is érdemes beszélni. Először is, az erőltetett iparosodás drasztikusan növelné hazánk energiaigényét, amelyet Paks 2 (10 éven belül még szinte biztosan nem fog áramot termelni) és olcsó orosz szénhidrogének nélkül a jelenleginél jóval drágábban tudnánk beszerezni és előállítani. Ugyanis ezzel új nemzetközi szállítási kapacitásokat (akár méregdrágán csővezetékeket), és a jelenlegivel ellentétes diplomáciai elköteleződést kellene a kormánynak alkalmaznia. Ez pedig pontosan azt jelenti, hogy blokkosodunk, a nyugat irányába.

Éppen ezért keres folyamatosan a kormány olyan energiapolitikai kiskapukat, amelyek megtartanák a keleti függéseket, csak Moszkvából más diplomáciai területekre, így például Azerbajdzsánra és Katarra fektetnék a hangsúlyt. Más kérdés, hogy ettől zöldebbek, és ezáltal versenyképesebbek biztos nem leszünk. Ahogy a túlzott vízfelhasználástól sem, ugyanis az említett akkumulátorgyárak működéséhez elengedhetetlen a magas vízigény.

Ez pedig pláne annak fényében hordoz magában kockázatot, hogy a magyar csatornázás és ivóvízellátás évszázados problémáit a következő évtizedben el kell kezdeni orvosolni. Különösképp kényes kérdés ez Debrecen és környékén, ahol a CivAqua program kínálna megoldást például a szárazság miatt kialakult öntözési problémákra, miközben Európa legnagyobb akkumulátorgyára épülhet fel ezeken a termőföldeken. Az ellentétes irányú erővonalakból kirajzolódik, hogy Orbán mit priorizál: külföldi működőtőke beáramlását a magyar iparba, bármi áron.

Példák a kitörésre

A beszéd olyan országokat is felhoz példaként, amelyeknek sikerült kitörniük a csapdából. Ide sorolható Írország, ahol a külföldi működőtőke bevonzása volt a fókuszban; Finnország, amely képes volt a sikeres gazdasági szerkezetváltásra a rendkívül sikeres oktatáspolitika révén; és Dél-Korea, ahol az iparfejlesztésre összpontosítottak. Orbán kijelenti, hogy egy az egyben egyik ország példáját sem implementálhatjuk, de Magyarország olyan adottságokkal rendelkezik, amelyekkel ezeket kombinálhatjuk. Ezen értelmezés szerint akkor a “miniszterelnök oktatásfejlesztésre kötelezi el magát, hajlandó a K+F pozíció és a magas hozzáadott értékű munkahelyteremtés protezsálására”, amely közvetlen módon az ipart is fejleszti. Ezek mind rengeteg pénzbe kerülnek, és állandó kiadásokkal terhelnék a magyar állami költségvetést, valamint megtérülésük sem következne be 7-8 éven belül, így egyhamar politikai hasznot sem kovácsolna belőlük. 

Ráadásul ha az oktatásra, mint a humán tőke fejlesztésének alapkövére tekintünk, láthatjuk a valós politikai akarat hiányát az alap- és középfokú oktatás vonatkozásában (tanárhiány, bérek, tankönyv-mutyi, infrastruktúra, szegregáció). A felsőoktatás esetében is “csak” kancellária-rendszer bevezetéséről és egyetemi modellváltásokról beszélhetünk, amelyek a pártállam befolyása alá való vonást jelentik, nem pedig oktatási liberalizációt. A már említett tulajdonságokkal bíró, erőltetett iparfejlesztés tovább rontja a magyar oktatás esélyeit, mivel alacsony hozzáadott értékű munka elvégzéséhez alacsonyabb iskolázottság is elégséges. Tehát az oktatásfejlesztés mögött álló valós politikai akarat hiányának, és a fent említett “kitörési pontként szolgáló iparágaknak” megfelelően elképzelhetetlen, hogy az említett országok stratégiai egyvelegét kívánná Orbán követni.

Stratégiai fontosságú magyar cégek a balkánon

Visszatérve az összekapcsolt gazdaságra, Orbán egy rendkívül képmutató stratégiát képzelt el, ami mögött a logika csak akkor érthető, ha a miniszterelnök világszemléletét is ismerjük. Szerinte a tőkebeáramlást, mint a konjunktúraérzékenység problémáját úgy ellensúlyoznák, hogy nem külföldi cégek központjait telepítik ide, hanem magyar vállalatok regionális szerepvállalását ösztönzik. Név szerint Mol, OTP Bank, 4iG. Miért is akarná bárki az európai központját idehozni, ha már évekkel ezelőtt elvitte máshova, és ha elég neki az ár-érték arányban rendkívül olcsó és egész jól szakképzett magyar munkaerő az összeszereléshez, a kiüresített munkavállalói jogok, illetve rengeteg adókedvezmény és állami ösztönző? Ezek a gyártás belföldre telepítését, beleértve az olcsó munkaerőt, nem pedig a szolgáltató szektor magas hozzáadott értékű munkát végző, magasan kvalifikált munkaerő fejlesztését segítik.

Ha azonban már magyar tőkét kell exportálni, akkor szívesebben nyúl a magyar szolgáltatásokhoz, mint azt az OTP Bank vagy a 4iG említésével hangsúlyozta. Ez pedig előrevetíti azt is, hogy a magyar iparban kevéssé szán befolyásos szerepet hazai vállalatoknak, ellentétben a külföldiekkel. Ahogy azt már kifejtettem, a humántőke fejlesztését tekintve feltehetően nem lesz drasztikus előrelépés a közeljövőben. Ezt ideig-óráig lehet ellensúlyozni állami ösztönzőkkel (példa a 4iG feltőkésítése és a Vodafone felvásárlása), de ez hosszú távon elkényelmesíti a vállalatokat. A nyugati versenytársakhoz képest alacsonyabb minőségű magyar szolgáltatásokhoz pedig most stratégiailag olyan külföldi piacokat kell keresnünk, ahol szükség lehet ránk, ahol a humántőke még nálunk is fejletlenebb.

Ilyen közvetlen közelünkben lévő térség pedig egyértelműen az a balkáni régió, ahová az OTP és a 4iG is évek óta folyamatosan vásárolja be magát. Az OTP már most is piacvezető kereskedelmi banknak számít Montenegróban, míg a második Szerbiában és Albániában. (Forbes, 2022. május) Minő véletlen, hogy pont ugyanezen országokban szintén meghatározó szereplő a 4iG is. Tehát itt az eddig elért eredmények megtartásáról, semmint teljesen új távlatokról beszélhetünk. Különben pedig magasfokú képmutatás ez Orbán részéről, hogy a belföldi munkaerőre a külföldi ipart oktrojálja rá, míg a nálunk fejletlenebb gazdasággal rendelkező országokba magyar szolgáltatást exportál. 

Kivételt képez a sorból a Mol esete, amely olyan környező, EU-s tagországokban is meghatározó szereplőnek számít, mint Horvátország, Szlovénia, vagy épp Szlovákia. Az olajipari vállalat piaci helyzete kifejezetten kedvező a térségben, azonban az éppen részben energetikai önellátásra (megújuló energia), és részben a mobilizáció jövőjét érintő kérdéseket tekintve (elektromobilitás) érhetik meglepetések. Pláne ha megszűnne vagy tovább akadozna az olcsó uráli nyersolaj ellátása, amelynek finomítására specializálódtak a Mol telephelyei. Az energiapolitika a régióban önállóan is megér majd egy külön elemzést, így ennél mélyebben most nem is kívánok elmélyülni a témában.

Mindenesetre a kormány stratégiai szemléletét a három magyar vállalat irányában jól mutatja, hogy az “extraprofit” adók is elsősorban az olajipart, a bankszektort, és a telekommunikációt érintik. Ebből az következik, hogy habár a további külföldi terjeszkedés akár sikeres is lehet, abból jelentősen nem a cégek, hanem a magyar állam kíván profitálni. Ez érthető is, hiszen eleve az adófizetők pénzén tőkésítik fel a cégeket, hogy azok különböző piacszerző felvásárlásaikat végrehajthassák. Az állami ösztönzők megléte pedig nem kényszeríti rá a vállalatokra a folyamatos fejlesztést, az innovációt, így hosszútávú kitörési lehetőségről – az elmúlt években a magyar vállalatokat érintő gazdaságpolitikával – nem beszélhetünk. Ennek ellenére a potenciál kétségtelenül továbbra is ott van az említett cégekben.

Európai Unió bővítése: balkáni hódítás

Visszatérve a Balkánra fontos hozzátenni, hogy Orbán évek óta a térség EU-s integrálása mellett lobbizik. 2022 nyarán, tusványosi beszédében különös fejtegetésbe kezdett, és véleményem szerint ez volt a legfontosabb megnyilvánulása a 2015-ös “illiberális demokrácia” felvázolása óta. Itt ugyanis 2030-ra olyan válságegyüttest vízionált maga előtt, amely egyaránt érinti az Egyesült Államokat, valamint kiélezi az eurózóna fejlettségi különbségei (észak-dél) közötti ellentéteket. Ekkorra várja a V4-ek nettó befizetővé válását is, beleértve Magyarországot persze (kevesebb pénz jön az EU-tól, mint amennyit mi befizetünk a közös alapba). 

Ezt a folyamatot pedig felgyorsíthatja az, ha addig sikeresen megkezdődik Orbán egyik vágya, a balkáni bővítés. Jelenlegi EU tagjelölt státusz a térségből: Szerbia, Bosznia, Montenegró, Albánia, Észak-Macedónia és addigra Koszovó is jelölt lehet. A másik gyorsító tényező a jogállamisági mechanizmus részleges vagy teljes működése lehet, amely ahogy látjuk, megvonja a lehívható EU-s pénzek egy részét az országtól. Ezzel Magyarország kétségtelenül idejekorán nettó befizetővé válna, de míg ez az előbbi esetben diplomáciai térnyerést jelentene, addig utóbbi során elszigetelődést, nem beszélve a gazdasági vonzatairól. Mindenesetre a helyzetet úgy írta le Orbán, hogy “aki fizet, az rendeli a zenét”. Sajnos az ellenzéki nyilvánosságban a fajkeveredős gumicsont túl édes falatnak bizonyult ahhoz, hogy a lényeggel is foglalkozzon a média.

Források: