Közpolitika Szamizdat

Bezzeg régen az alkotmányozás is jobb volt

2023.03.09.
Buka Dávid

A harmadik köztársaság hajnalán

Az alkotmányozó többség mivolta már önmagában egy érdekes vetülete a rendszerváltást követő magyar politikának. A harmadik magyar köztársaságban több olyan koalíció is született, melyekről előtte a felek azt állították, hogy nem fognak létrejönni. Emlékezzünk itt például a Fidesz és az FKGP 1998-2002 között létrejött koalíciójára. Mindezt az előzte meg, hogy Orbán Viktor nagyközönség előtt azt mondta, a parlament összes pártja közül csak a kisgazdákat nem tartja demokratikusnak.

Az SZDSZ és az MSZP koalíciója viszont több felvetni valót is tartalmazott. Többek között természetesen itt is elhangzott a koalíció létrejötte előtt a történtek ellenkezője Pető Iván szájából 1994. áprilisában:

„Kedves szabad demokraták! Mindannyian látjuk, hogy választási ellenfeleink egy esetleges SZDSZ-MSZP koalícióval akarják riogatni választóinkat, azt hívén, hogy ezzel az SZDSZ-en belül is károkat okozhatnak. Nos, szeretném világossá tenni a nagy nyilvánosság előtt, amit a szabad demokraták többsége azt hiszem ugyanúgy tud, mint én, hogy az SZDSZ-nek esze ágában sincs az MSZP választási sikerét, kormányra kerülését kívánni. Az MSZP politikai, választási ellenfele az SZDSZ-nek, akit le kell győzni.”[1] 

Természetesen a párt antikommunizmusa és a tény, hogy kormányalakításhoz nincs szükség koalícióra nagyban árnyalta a szituációt, hiszen a Magyar Szocialista Párt önmagában megszerezte az 1994-es választásokon a kormányzáshoz szükséges parlamenti többséget.

Gazdasági problémák és koalíció

Az ország ebben az időszakban teljes gazdasági válságban volt, a koalíciót egy későbbi interjújában[2] Fodor Gábor -ekkoriban az SZDSZ frakció tagja- azzal magyarázta, hogy a költségvetési hiányt külföldi tőke segítségével igyekeztek volna betömni. Abban az esetben pedig, ha külföldi befektetők részéről az látszott volna, hogy egyedüliként a volt állampárt jogutódja kormányozza az országot, akkor félő, hogy a szabadpiac kínálta lehetőségek korlátozásától tartva nem jönnek az országba. Az volt az SZDSZ vélekedése, hogy amennyiben a legnagyobb ellenzéki párt koalícióba kerül, akkor ellensúlyozni tudja ezt a látszatot. Az MSZP részéről a koalíció kötés pedig az alkotmányozó többség elérését szolgálta, valamint az európai belpolitikába való legitimitásának bebetonozását.

A koalíciós partnerek 1995 nyarán megegyeztek abban, hogy a programjuk mellett 1989-1990-ben létrejött átmeneti alkotmányt figyelembe véve létrehozzák az újat. Ennek pedig elvileg még 1995 végén kellett volna hatályba lépnie. A koalíciónak köszönhetően a kormány alkotmányozó többsége rendelkezésre állt. Sőt jóval többen voltak, mint amennyien az alkotmány módosításához szükségesek lettek volna. Így nem kellett az ellenzékre szinte semmilyen kérdésben sem hagyatkozni. Ugyanis annak jóváhagyása vagy támogatása nélkül is képesek voltak az alkotmányt kényük-kedvük szerint módosítani, hogyha az MSZP és az SZDSZ között az egyetértés megvan.

Alkotmány-előkészítő bizottságok

Az ellenzék felé viszont igyekeztek gesztusokat tenni. Érzékelték azt, hogy a hatalmas fölényük félelmet ébreszt az ellenzéki pártokban és képviselőkben. Ennek a jelenségnek az ellensúlyozására hozták létre az úgynevezett „alkotmány-előkészítő bizottságokat.” Ezekben az ellenzéki képviselők nagyobb arányban képviseltették volna magukat, mint ami a frakciók mandátum számából következett volna. A koalíciós partnerek természetesen ugyanúgy szerették volna létrehozni az új alkotmányt, ezért hajlandóak voltak lényegében minden javaslatot az ellenzék részéről megfontolni, hiszen szerették volna azt, hogy nagy politikai felhatalmazás legyen az új alkotmány létrejötte mögött. Ennek végül az lett a következménye, hogy 1995-ben, amikor elnyerte végleges formáját az alkotmány-előkészítő bizottság, az ellenzéki pártok még annál is nagyobb súlyt kaptak benne, mint amit eredetileg terveztek számukra a kormánykoalíció résztvevői.

Mindkét kormánypárt csakúgy, mint a négy ellenzéki párt egy-egy szavazattal rendelkezett a bizottságban, és megállapodtak benne, hogy egyfelől a hat parlamenti párt közül ötnek, másfelől a huszonnégy tagú bizottság kétharmadának kell egyetértenie ahhoz, hogy elfogadjanak bármely, a bizottság elé terjesztett javaslatot.

A legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkező pártnak az MSZP-nek, akik a képviselő helyek 54%-át birtokolták továbbra sem kellett tartania attól, hogy a beleegyezése nélkül bármilyen javaslat hatályba lép, hiszen ehhez a parlament kétharmados jóváhagyására volt szükség, viszont a bizottság által előterjesztett javaslatot még a parlamentnek sem volt semmilyen lehetősége módosítani. Azt a létező nem kívánatos lehetőséget, hogy az új alkotmány, ha ekkora konszenzushoz van kötve meg se fog születni úgy próbálták áthidalni, hogy amennyiben nem sikerül legalább öt pártnak egyezségre és konszenzusra jutnia az alkotmány bizonyos elemeinek kérdésében, akkor az 1989-1990-es alkotmány passzusai azok, amik érvényben fognak maradni. Ez pedig kellő motivációt jelentett az újítást szintén szükségesnek látó ellenzéki pártok között a konszenzus létrehozására.

A munka folyamata

Természetesen nem indult zökkenőmentesen az alkotmányozó folyamat, ami már az elején látható volt. Ugyanis Vastagh Pál -akkori igazságügyminiszter- már a kezdetekkor az igazságügyi minisztérium hatáskörébe és a saját kezébe akarta venni a folyamatokat. A minisztérium a parlament jóváhagyása nélkül fel is vázolta az új alkotmány teljes tervezetét, mely nem járt túl sok sikerrel hiszen több párt is kifogásolta ezt, többek között a koalíciós partner is a Szabad Demokraták Szövetsége. Az alkotmánybíróság ebben az időszakban az alkotmány jószerint változtathatatlanságának dogmája mögé bújva igyekezett többségi döntéseket megtorpedózni vagy felülvizsgálni, (például a kormány 1995-ös gazdasági programját). Ezzel pedig a szociális jogok bírói úton való érvényesíthetőségének kérdését állították a figyelem középpontjába.

A problémák közé tartozott az is, hogy a Kisgazdapárt egészen egyszerűen nem volt hajlandó aláírni az előkészítő bizottság létrejöttét igazoló dokumentumot. Ezzel pedig hónapokkal késleltették az ügyet mivel tudták a kormánypárt önkényesen nem fog nekikezdeni az alkotmányozásnak. A kisgazdák ezen kívül pedig rengeteg kérdésben nem értettek egyet a többi párttal, és így lényegében a „fekete bárány” szerepét töltötték be a bizottságban, hiszen ők egy erősebb, prezidenciálisabb alkotmányt képzeltek el, és többnyire nem szavaztak együtt a bizottság többi tagjával.

Mindezek mellé pedig az MSZP legfontosabb miniszterei szimbolikusan tüntettek az új alkotmány ellenében úgy, hogy nem voltak hajlandóak részt venni a plenáris üléseken, ahol a parlament az új alkotmány koncepcióját tárgyalta. Azonban a sok negatívum ellenére a bizottság munkája egész jó tempóban haladt. Ezt leginkább a pártok szakértőinek lehetett megköszönni, az MSZP-s Bihari Mihály, az SZDSZ-es Hack Péter, az MDF-es Salamon László és a Fideszes Áder János és a Kereszténydemokrata Isépy Tamás közreműködésének köszönhetően.

Előterjesztés

Azt a dokumentumot, amit ezek a történések előztek meg 1996-ban sikerült az országgyűlés elé terjeszteni. Ez tartalmazta az új alkotmány teljes koncepcióját és elképzeléseit. A parlamenti képviselőknek viszont rengeteg módosító javaslata volt az alkotmány tervezetéhez. A bizottság több mint 95 módosító javaslatot fogadott el és tett szerves részévé a javaslatnak.

Amikor ezeket a módosításokat el kellett fogadni, a szavazáson elszabadultak az indulatok és teljes káosz vette kezdetét. A kisgazdák és a kereszténydemokraták jelentős része egész egyszerűen bojkottálta az ülést. Ennek az volt az oka, hogy közvetlen elnökválasztást és kétkamarás parlamentet szerettek volna. Emellett azt kívánták, hogy az alkotmány bizonyos részeit bocsássák népszavazás elé.

Az MDF képviselőiből is jónéhányan nem voltak hajlandóak elfogadni a tervezetet el nem fogadott javaslatokra hivatkozva. A kormány egyetlen reménye az maradt, hogy a kormánykoalíció egységesen igenre fog szavazni. Tehát az ellenzők kivételével mindenki megszavazza a javaslatot. Ám a módosításokat mégsem sikerült elfogadtatni (sem pedig a tervezet irányelveit, amelyet végül még csak nem is bocsátottak szavazásra) többek között az MSZP minisztereinek és pártvezetőinek váratlan, de alighanem összehangolt „nem” szavazatai, illetve távollétek miatt végül is öt „igen” szavazattal kevesebb volt a kelleténél.

Kútba esett próbálkozás

A szocialista párt a politikai kommunikáció tekintetében természetesen igyekezett a történteket komolytalanul és bagatell módon ábrázolni a közvélemény felé. Ez ugyanis egy roppant kínos és rengeteg időt magába foglaló bukás volt a részükről. Az az érvelés hangzott el a párt felől, hogy természetesen a szituáció kellemetlen, de nem áll fenn szerencsére alkotmányozási kényszer. Az érdekes része a dolognak az volt, hogy az alkotmánybíróság a kezdetektől fogva ezt az érvelést használta. Így lehet, hogy ezt a kijelentését a kormánynak a „láthatatlan kormány” és az alkotmánybíróság diadalának fogták fel.

A szocialista párt utána érdemben nem próbálkozott az alkotmány módosításával, hanem önmegtartóztató módon négyötödhöz kötötte az alkotmányozáshoz szükséges parlamenti többséget. Az 1989-90 utáni időszaknak köszönhetően pedig rengeteg mellékes probléma merült fel az ország vezetésekor, amiket többnyire az előző kormányzattól örököltek. A kormányzás terhe pedig levette a fókuszt az alkotmányozáról.

Többek között ezzel a bukással is kezdődött a kormánypárt maga alá temetése. A megszorítások és a Bokros-csomag hiába állította az országot a gazdasági növekedés pályájára, ez a párt népszerűségébe került. Horn Gyula kommunikációjának félreérthetőségének és provokatív mivoltjának köszönhetően széles társadalmi rétegeket haragított magára és a pártra. Ezután pedig az Orbán Viktorral való vitájával végleg megpecsételte a következő választások sorsát, ahol egy olyan kormány jutott hatalomra, aminek a második kormányzásának alkalmával megtörtént a teljes mértékű alkotmányreform. Az alaptörvény létrejöttekor pedig már nyomát sem lehet találni az 1994-1998 közötti kormányzás konszenzusos törekvésekből.

Források: