A közösségi médiában az álhírek gyorsabban terjednek mint a valós információk. Az álhírek felemelkedésére a 2000-es évek óta elkezdett kialakulni egy válaszreakció: a tényellenőrző oldalak. Ez a médiakritikám megkérdőjelezi, hogy jó irány-e a fact-checking felemelkedése.
A közélet eleinte nagy reményeket fűzött a tényellenőrző oldalakhoz. Reméltük, hogy egy közös, tényközpontú nevezőre tudják hozni az álhírekkel megtépázott politikai vitáinkat, hogy objektív igazságot és bizalmat tudnak teremteni az online térben. Két évtized távolságból viszont már naivitásnak tűnnek ezek a gondolatok. Mikor megnézzük az amerikai közvélemény vélekedését – ott, ahol a legelterjedtebb kultúrája van a fact-checkingnek – láthatunk egy növekvő bizalmatlanságot.
A Pew Research felmérése szerint az amerikaiak fele félrehajlónak tartja a tényellenőrzést. Ez a szám a Republikánus szavazók között 70%, a Demokrata szavazóknál 29%, ami még mindig jelentősnek mondható egy olyan sajtóterméknél, ami elsődleges céljainak a bizalomépítést és az objektivitást tartja. Eközben az elmúlt 20 évben meredeken zuhant az emberek bizalma a hagyományos médiában. Mára csupán az amerikaiak 12% hiszi azt, hogy a média tényszerűen és objektíven közli a híreket. A számok láttán bátran állíthatjuk: a tényellenőrző oldalak nem tudtak egy megbízható valóság-támpontot adni a közéletnek.
Miért nem bíznak az emberek a tényellenőrző oldalakban? Miért nem tudtak közös, tényközpontú támpontot adni társadalmi vitáinknak? Szerintem azért, mert a tényellenőrzés pont ott nem tudja garantálni a tényszerűséget, ahol leginkább szükséges: a megosztó és nagy-volumenű politikai kérdésekben. Pont az utóbbi esetekben mérföldekkel összetettebb az igazságkeresés, mint amit egy tényellenőrző oldal kínálhat. Ennek ellenére a tényellenőrzők mégis helyet követelnek a párbeszédben az objektivitás zászlóját lobogtatva, miközben munkájukban rendszeresen megjelenik az intézményi és az egyéni félrehajlás.
A jelenséget hívhatjuk ténymonopóliumnak: mikor egy vélemény az objektív ténynek hazudja magát, majd ezt a hazugságot a közvélemény és a közösségi médiacégek moderátorai elfogadják.
Az esszémben az előző gondolatmenetet támasztom alá egy történelmi kitekintéssel és az amerikai közéletből vett példákkal.
Bulvárból tényellenőrzés, majd az álhírek ismételt felemelkedése
Az álhír nem egy újkeletű probléma. Az 1800-as évek végére egy addig nem látott információbőséget látott a polgárosodó társadalom. Azonban az információbőség nem hozott tényszerűséget. Az ún. “sárga sajtó” vált a kor legolvasottabb hírközlőjévé, melynek jeles képviselője a magyar származású újságíró, Pulitzer József New York World című magazinja volt. Lapjairól rendszeresen köszönt vissza a sárga ruhás fiú, aki később a kor újságírásának emblematikus karakere lett. Innét a név: sárga sajtó.
Az sárga sajtó műfaja botrányhírekre és a szenzációhajhász leírásokra épült és több szempontból hasonlított a mai bulvárokra. Az üzleti stratégiájuk egyszerű volt: mivel minden nap meg kellett győzni az olvasót, hogy vegye meg az újságot, így a bevétel a hírek szenzációjától függött. Minél felkapottabbak a hírek, annál nagyobb a bevétel. Rendszeresek voltak a tárgyi tévedések, környezetéből kiragadott képek és akár hamisított interjúk is. Pulitzer 1911-es halála után azonban már fenntarthatatlanná vált ez az üzleti modell, mivel kezdte aláásni az újság hitelességét. Pulitzer fia, Ralph Pulitzer ezért létrehozta a New York World tényellenőrző irodáját, ami retroaktívan közölt helyesbítéseket és bocsánatkéréseket. Az iroda megjelenése a sárga sajtó szenzációhajhász szellemén nem változtatott, viszont utólag felelősségre vonta a legnagyobb álhírterjesztőket: a sokat hazudó firkászoktól megváltak, így elejét véve a szándékos hazudozásoknak.
A sárga sajtóra válaszul alakultak ki a ma ismert újságírói normák, köztük a tényszerűségre való törekvés. A két világháború között nyitott tényellenőrző irodát a TIME és a The New Yorker, koruk legbefolyásosabb lapjai. A The New York World-el ellentétben ők már a publikálás előtt ellenőrizték a cikkek tartalmi hitelességét. Ez a típusú tényellenőrzés egy belső minőségi kontrollt adott az újságnak, erősítve a tényszerűségre való törekvést. Érdekesség, hogy ezt a munkakört egészen az 1970-es évekig diplomás pályakezdő nők töltötték be.
Az internetes hírfolyamok megjelenéséig ezek a bejáratott, ún. “hagyományos” sajtó jelentette a közélet tájékozódási pontját, és ahogy láthattuk, kialakult egy belső minőségi kontroll, ami valamennyire biztosította a tényszerűséget. Azonban az internet megjelenésével elkezdett demokratizálódni a közvélemény: elindultak a blogok, közösségi média posztok és a hírciklusok is felgyorsultak. Trump 2016-os győzelme után szokás lett a mai politikát “az igazság utáni kornak” (post-truth era) hívni. Én személy szerint nem szeretem használni a kifejezést, mert azt sejteti, hogy az internet előtt létezett az “igazság kora”. Természetesen nem volt így, médiahazugságok és ferdítések akkor is szép számmal léteztek. Viszont egy szempontból biztosan változott a médiafogyasztásunk az intézményi média kora óta: a hírek demokratizálódásával eltűnt a tényellenőrző kontroll, amit régebben a hagyományos médiumok üzemeltettek. Ez több álhírt és valótlanságot jelentett. A jelenségre válaszul a 2000-es évektől elindultak a tényellenőrző oldalak, akik megpróbálták a tényellenőrző irodák belső gondolatiságát az internetes közéletre kiterjeszteni.
Látva a három nagy független tényellenőrző, a PolitFact, FactCheck.org és Snopes sikerét, több hagyományos médium is elindította tényellenőrző oldalát és rovatát, köztük a Washington Post, a The New York Times és a CNN.
Objektivítás helyett ténymonopólium
Fontos kiemelni, hogy a belső tényellenőrző irodák más szellemiséget képviseltek, mint a mai tényellenőrző oldalak. Előbbiek egy másik sajtóterméket támogattak, a belső folyamat részei voltak és nem képviseltek több hitelességet, mint az az írás, amit tényellenőriztek. Viszont egy fact-cheking oldal már maga a végső sajtótermék, az magában tartalmazza az objektivitás és a megkérdőjelezhetetlen tény-alapúság igényét. A probléma pedig ott keletkezik, amikor ezen égisz alá félrehajlás kerül. Abban az esetben egy vélemény már nem véleményként jelenik meg a közéleti diskurzusban, hanem a tényszerűség pecsétjét hordozza magával. Így hazudhatja magát egy vélemény az objektív igazságnak. Bontsuk három lépésre a ténymonopólium keletkezésének folyamatát:
- A belső tényellenőrzéssel ellentétben a különálló tényellenőrző oldal állításait kizárólagos tényként tálalja.
- A tényellenőrző oldalak céljukkal ellentétben tartalmaznak szubjektivítást és véleményezést, főleg a megosztóbb politikai kérdésekben.
- A tényellenőrző oldalak diskurzusformáló erők.
1
Egyrészről tényellenőrző oldalakban szereplő állítások maguknak követelik az objektivitást, amíg a belső tényellenőrzés nem tesz ilyet. Amikor valaki egy hírt/publicisztikát/véleménycikket olvas, akkor a benne szereplő gondolatok valamilyen szintű szubjektivitást hordoznak. Bár az olvasó adhat kisebb-nagyobb hitelességet egy hírben/publicisztikában/véleménycikkben elhangzott állítások igazságtartalmára, ő tudja, hogy a sajtótermékben valamennyi véleményezés önkéntelenül megtalálható. Még akkor is, ha a sajtótermék átfutott több belső tényellenőrzésen is. A különálló tényellenőrző oldalak esetében viszont az állításokat csak tényként, véleményezés nélkül lehet megérteni, hiszen pont abból ered ezen oldalak értelme, hogy objektíven prezentálják a tényeket.
Azaz a különbség a következő: a belső tényszerűség esetleges mulasztásai a támogatott sajtótermék pontatlanságában értendőek, a tényellenőrző oldal állításai viszont a tényszerűség és vele együtt az objektív igazság égisze alatt futnak.
Itt válik el egy politikus állításainak igazságtartalmával foglalkozó publicisztika és egy tényellenőrző cikk. Míg előbbi esetben az olvasó tudomásul veszi, hogy tények és vélemények keverékéről beszélünk, addig egy tényellenőrző cikk csak akkor nyeri el értelmét, ha a benne szereplő állítások tényként értelmezettek. Mikor valaki egy publicisztikára hivatkozik, akkor egy véleményt közöl és annak valamennyi hitelességet ad. Mikor valaki egy tényellenőrző oldalra utal, akkor az abban foglalt állításokra mint ténykérdésre mutat.
2
Az előbbi ponttal nem lenne probléma, ha a tényellenőrző oldalak objektívek és tényszerűek lennének. Azonban ez közelről sincsen így, és itt nem csak egy finomra-hangolásról van szó. Magában a tényellenőrző oldalak közéleti szerepébe van beleépítve a félrehajlás. Kezdjük ott, hogy a legtöbb állítást nehéz besorolni egy igazságskálába. Például a The Washington Post tényellenőrző rovata egyazon állításra két különböző értékelést adott, attól függően melyik politikus mondta azt. Itt Ron Paul, itt pedig Jim Webb állításáról szóló tényellenőrzést lehet olvasni.
Vagy vegyük azt a kihívást, hogy Joe Biden azon állításának igazságtartalmát keressük, mely szerint az Egyesült Államok 2021-ben teremtette a legtöbb munkahelyet. A The New York Times tényellenőrzői szerint bár az elnöknek igaza van a számokban, de csak 1939 óta van kormányzati adat, így az állítás csak félig igaz.
Vagy mennyi igazság van Maria Bartiromo újságíró állításában, hogy tavaly az USA megkétszerezte olajbehozatalát Oroszországból? A PolitiFact ezt a kijelentést nagyrészt hamisként összegezte, mondván, hogy bár az USA tényleg megkétszerezte az orosz nyersolaj behozatalát 2021-ben, az a teljes behozatal csupán 3%-át tette ki. Hogy mennyire voltak korrektek a tényellenőrzők, azt mindenki eldöntheti maga, de a szubjektivítást nehéz letagadni.
Az egyik legfontosabb pont, ami a tényellenőrzés félrehajlását szinte garantálja, hogy a legmegosztóbb kérdésekben nehéz eldönteni, hol húzódik a tény és a vélemény közti különbség. Pont az ilyen kérdésekben merül fel, pontosan mit értünk a tényellenőrizendő állítás alatt, mely szakértők véleményére érdemes adni vagy mely tények lehetnek relevánsak ebben a vitában. Egy ilyen helyzetbe érkezik a sokszor már előítélettel rendelkező tényellenőr, aki egy komplex kérdésben próbál végeredményre jutni, aki saját félrehajlásait építi bele a véleményezésébe.
3
A tényellenőrző oldalaknak közvéleményt mozgató erejük van. A híroldalakon olvashatóak a végkövetkeztetéseik, kampányidőszakban felbukkannak random Google kereséseknél, hivatkozási pontok lettek társadalmi viták során, közösségi médiák moderálása alapszik rajtuk. Aki a tényellenőrzőt a maga oldalán tudja, ő egy közel megugorhatatlan előnnyel indul egy vitában: az igazság látszatával. És itt tényleg csak látszatról beszélhetünk, hiszen a tényellenőrző oldalak írásaiban rendszeresen keveredik a vélemény és a tény. A probléma gyökere pedig abban keresendő, hogy egy véleményeket is gyakran félrehajló sajtótermék magát objektíven tényszerűnek hazudja és ebben a szerepben jelenik meg egy társadalmi vitában.
Kiegészítő gondolatok
A tényellenőrző oldalak kudarca sajnálatos. Egy demokratikus közéletben csak úgy képzelhető el egy produktív vita, ha a feleknek van egy közös valóságérzete. Sajnos egy megosztott társadalomban, mint például az amerikai vagy a magyar, ez a közös valóságérzet elhalványodott. A tényellenőrző oldalak ígérete pont egy közös, megbízható valóságérzet kialakítása volt, helyette viszont egy félrehajlásokat és véleményt objektív ténynek magasztaló sajtóterméket kaptunk, ami tovább mélyítette az emberek bizalmatlanságát a médiában.
A tényszerűségre való törekvés az egyik legfontosabb sarokköve egy társadalmi párbeszédnek. Viszont ezt nem a tényellenőrző oldalak fogják elhozni nekünk.
Az alábbi Glossza három példát hoz fel a tényellenőrzők félrehajlására és hogy hogyan teremtettek ténymonopóliumot:
