Kultúra Szamizdat

A mai magyar oktatási rendszer rövid leírása: Az operáció sikerült, a beteg meghalt

2023.03.23.
Balázs Bence

„Az a hallgatóság, amelyet a kezem alá a középiskola küld, minden vele született tehetsége mellett is, kevés kivétellel, nem csak tudós képzésre, hanem minden nemű felső kiképzésre teljesen alkalmatlan. Annak az előzetes kiképzéséről el lehet mondani a rövid orvosi jelentés szavait: az operáció sikerült, a beteg meghalt”

Többek között így nyitotta meg Szent-Györgyi Albert az 1930-as tanévet. A magyar oktatási rendszer évtizedek óta egy olyan központi, mégis nagyívben elkerült probléma, amihez egyik kormány sem mert érdemben hozzányúlni. Az ok érthető: Az oktatási reform létrejötte lehetetlen nagyobb érdeksérelem nélkül. A probléma olyan komplex és olyan mélyen gyökerezik a rendszerben, hogy átlátni is nehéz, és a problémaköteg teljes felsorolása talán lehetetlen is. Éppen ezért bizonyos társadalmi csoportok érdeksérelme nélkül a megújulás nem előrelátható. A másik ok ennél is triviálisabb: a magyar kormányok rendre 4 évre terveznek. A magyar politikának nincsenek víziói az oktatás tekintetében, így azt lélegeztetőgépen tartani a legkifizetődőbb a pártnak. Ha csak egy hibát kéne kiemelnem az utóbbi 30 év kormányzásaiból biztosan ez lenne az, mivel az oktatás meghatározza egy egész társadalom jövőjét, versenyképességét és lelki egészségét.

A probléma komplexitását figyelembe véve teljeskörű áttekintésre lehetőségem és képességem nincsen, de a szerintem legfontosabb és legkézelfoghatóbb problémákat szedtem össze a cikkemben, ami a magyar oktatási rendszert érinti.

„A gyerekek számára tervezett iskolában csakis a gyerekek érdekeit lehet szem előtt tartani.”
– Vekerdy Tamás

A magyar oktatási rendszer legnagyobb tragédiája talán az, hogy a leggazdagabb gyerekek kapják a legtöbb anyagi támogatást, emellett ők járhatnak a legjobban felszerelt iskolákba, a legjobb tanárok őket tanítják, és ők kapják meg azt az infrastrukturális hátteret, ami kell ahhoz, hogy a tanulmányaikat megfelelően végezzék. Ahogy az öszödi beszédben elhangzott: „A felső tízezer termeli magát újra közpénzen.”

A rendszer rengeteg sebből vérzik. Az iskolák eredménykényszerben vannak, muszáj jó eredményt mutatniuk, ami arra ösztönzi őket, hogy a jobb képességű gyerekeket tartsák meg és a rosszabb képességűeket pedig megpróbálják eltávolítani az intézményből. Ennél sokkal emberségesebb lenne, ha a rendszer azt díjazná, hogy egy tanuló mennyit tudott fejlődni önmagához képest. Csak ez a szemléletváltás egy sor problémát tudna megszüntetni gyökeresen. 

A hátrányos helyzetű és halmozottan hátrányos helyzetű diákok aránya a különböző oktatási szinteken:

A szegregáció kérdésköre gyakran vetül ki arra, hogy a szegényebb sorból származó diákok nem tudtak rendesen szocializálódni otthon. Ezek a gyerekek hajlamosabbak a deviáns viselkedésre, ami lerontja a csoport átlagot. A magyar óvodarendszer sokszor kap nagyon jó kritikákat, viszont elsődleges feladata az kéne legyen, hogy a gyerekeket felkészítse szociálisan az iskolás évekre. Amint ezt tapasztaljuk általában nem sikeres a nem olyan jó minőségű óvodák esetében. A szegregáció már egészen kis korban megkezdődik. Érdekes kérdéskör, hogy vajon az otthoni környezet mennyiben befolyásolja azt, hogy milyen szocializációs képességei lesznek a gyereknek. Erre egy idézettel élnék Nagy Ádám és Trencsényi László Szocializációs Közegek A Változó Társadalomban című könyvéből:

„… az iskola tudatosan befolyásolja, vagy szeretné befolyásolni a családok bizonyos szabályait, kultúráját, a szabadidő világa indirekt úton gyakorol hatást, szükségleteket teremt, olykor éppen a gyereket tekinti szövetségesének (különösen a piaci módon hozzáférhető szabadidős szolgáltatások esetében). Mindezzel együtt a családban – még a leginkább szétesőnek tekintett családban is – axióma, hogy a család (családfő vagy a tápláló anya) definiálja, tartja kontroll alatt e szabályrendszereket. Kijelenthetjük tehát, hogy a család tekinthető szocializációs közegnek, a jövőben pedig elsődleges szocializációs közegként fogunk hivatkozni rá.”

A konklúzió, hogy akármit tehet az óvoda, a viselkedésminták mindig otthonról fognak jönni. 

A „Le Bon törvény” kimondja, hogy: Egy csoport össz-teljesítménye/véleménye/cselekedete mindig minden szempontból (tudás, erkölcs, stb.) a leggyengébb tagjához fog eltérni. Ezekkel együtt gyorsan abban a kellemetlen szituációban találjuk magunkat, hogy a deviáns gyerekkel nem lehet mit kezdeni csak szegregálni, hiszen a szocializációja nem adott arra, hogy megfelelően működjön, a társas környezetben ezáltal a csoport teljesítményét ne rombolja. Jelenleg a magyar oktatási rendszer ezen elv alapján működik, amivel borzasztóan nehéz mit kezdeni. A valós kiutat ebből a helyzetből én nem oktatáspolitikai szinten fognám meg, hanem egy olyan átfogó szociális programmal, ami a probléma gyökerét támadja: a mélyszegénységben, rossz körülmények között, hibás erkölcsi normákkal ellátott családokat támogatja.

„Nem értünk rá tanulni, mert folyton tanítottak”
-Karinthy Frigyes

A PISA (Programme for International Student Assessment) teszt a legelismertebb nemzetközi teszt, ami vizsgálja a matematikai, természettudományi műveltség és a szövegértési képességeit a tanulóknak. Sajnos ezen a teszten Magyarország évről évre egyre siralmasabban teljesít.

Az 500 pontos OECD átlaghoz képest a magyar diákok rendre alul teljesítenek, és 2009 óta szinte folyamatos a romlás. Ez az adat főleg akkor válik érdekessé, ha hozzávesszük, hogy a magyar diákok többet és fegyelmezettebben tanulnak, mint a külföldi társaik és mégis rosszabb eredményekkel rendelkeznek készségszinten. 

Ennek elsődleges oka a demotiváló oktatási rendszer. Sokszor halljuk azt a mantrát, hogy a magyar oktatási rendszer „poroszos”. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem a készségfejlesztést helyezik előtérbe, hanem az általános, felületesebb, lexikális tudásanyagot. Ennek a gyakorlatnak a lényege, hogy a tanulót széleskörben felmérjék a gimnáziumban és majd az egyetemen történjen a tehetség gondozás. A probléma csak az, hogy a lexikális tudás bemagolása nem segít megérteni a folyamatokat, és pláne nem segít abban, hogy a diák érdeklődését fenntartsa. Márpedig csak az lesz alkalmas felsőoktatási képzésre, akinek megvan az adott tudományág iránti érdeklődése. 

A másodlagos oka, hogy nem csak a diákokat demotiválja az oktatási rendszer, de a tanárokat is. 

„A tanulóknak tisztelniük kell a tanárokat, de a tanároknak ki kell érdemelniük ezt a tiszteletet azzal, hogy maguk is tiszteletben tartják a diák egyéniségét, emberi méltóságát, önbecsülését.”
-Tar Károly

Abban már az előbbiekben írtam, hogy a jó tanár elengedhetetlen a gyerekek jó teljesítéséhez. Ezzel szemben ez a magyar társadalom talán egyik legkevésbé elismert csoportját alkotják. A megbecsülés hiánya nem csak társadalmi szinten jellemző, de finanszírozásban is meglátszik. Az utóbbi években a tanárok, mint társadalmi csoport szépen lassan a Fidesz-rezsim ellenségévé nőtte ki magát, amit a propaganda minden módszerével rendre eltaposott a kormány. Ma már a kormány jóval kevesebbet költ oktatásra, mint 20 évre, és a visegrádi országok is kezdenek lehagyni minket a tendencia szerint.

Ennek az alul finanszírozásnak a következménye meg is látszik: a pedagógusbérek utoljára 10 éve emelkedtek. Ez azonban nem az egyetlen probléma, hiába emelkednének ugyanis a kiadások az oktatásra, a bértábla helyzete tarthatatlan. A mostani pedagógusi bértáblát a szakszervezet javaslatára fogadta el a kormány, de a gyakorlatban azt látni, hogy teljesen alkalmatlan a funkciója elvégzésére.

Jól megfigyelhető, hogy a kezdő tanárok annyira kevés fizetést kapnak, hogy egy szófordulattal éljek: az még éhen halni is kevés. Azok, akik leteszik a minősítő vizsgát és pedagógus II.-be kerülnek, és már hosszú évek óta a pályán vannak, ráadásul mesterfokozattal, na, nekik van lehetőségük élhető bért keresni, de még ezt sem nevezhetjük kielégítő bérezésnek. A pedagógus bérezés ma Magyarországon a diplomás átlagbér 60%-a. Ezzel az EU-s államok között az utolsó helyeken vagyunk.  A rendszer arra van beállítva, hogy egy fiatalnak se jusson eszébe az az öngyilkosággal felérő mutatvány, hogy a tanárnak adja a fejét. Előfordulhat ugyanis, hogy egy középiskolában tanító pedagógus a hó végén mindössze 121 ezer forintot visz haza. Ez meg is látszik a képzésre jelentkezettek számán: 2022-ben induló ötéves tanári képzésre összesen 1458 embert vettek fel. Gosztonyi Gábor, a PSZ alelnöke így értékelte az esetet:

„Annyi hallgatóval, amennyit most felvettek, még akkor sem lehetne pótolni a nyugdíjba vonulókat és a pályaelhagyókat, ha mindannyian diplomát szereznének. Ám ez nincs így, többen lemorzsolódnak a képzés során, s vannak, akik nem tanárnak mennek a diplomájukkal, de akik mégis, azok közül is többen két-három éven belül pályát módosítanak.”

A bérezésen kívül komoly szerepet játszik még a munkakörülmény. Ez egy olyan ágazat, ahol minden összefügg mindennel, ezért nem lehet csodálkozni, ha azt mondom: Sokkal élhetőbb a fővárosban tanítani, mint vidéken. Ehhez hozzájárul, hogy a fővárosi iskoláknak rendszerint jobb infrastrukturális környezetük van, jobban felszereltek, és az ott tanuló diákok kisebb arányban deviánsak. 

Ahogy minden, ez is jól megmutatkozik a felmérésekben: A kompetenciamérések alapján a legjobban 8 budapesti kerület teljesített, emellett olyan nagyvárosok, mint Szeged, Pécs vagy Debrecen. Az olyan kistelepülések, mint Gönc vagy Szikszó a lista végén kullognak annyival rosszabb eredménnyel, mintha teljesen más országban tanulnának, de ez a tendencia az ország egészére levetítve megfigyelhető a nagyvárosok és a kisvárosok, illetve falvak között. 

A vidék-város ellentéten túl van még egy fontos, említésre méltó terület: egyházi vagy alapítványi?

Az egyházi óvodák aránya 5,6 százalékról 10,4 százalékra, az általános iskoláké 9,4 százalékról 17,1 százalékra, a középfokú intézményeké 10,4 százalékról 25,2 százalékra nőtt 2010 és 2020 között. Az egyházi iskolákban viszont a szegregáció mértéke ugyanolyan magas, mint az állami intézményekben. Ezekben az iskolákban, az országban való elhelyezkedésüktől függetlenül azt lehet megfigyelni, hogy jobban preferálják az olyan gyerekek felvételét, akik alapból jó tanulmányi eredménnyel rendelkeznek. Talán az ember mégsem erre az attitűdre gondol, mikor az egyházi iskolák kerülnek szóba. Ez a szelekció persze indokoltnak mondható, hiszen beleillik a rendszerbe. Az egyházi iskolák rendre jobban felszereltek és modernebbek, mint az állami intézmények. 

A 2022. évi LXXVIII. törvény értelmében ráadásul az egyház igényelhet önkormányzati ingatlanokat, vagy részesedést belőlük, ha ezt szakrális, hitéleti vagy oktatási célokra használják. Ebből az következik, hogy az egyházi iskolák aránya a jövőben nőni fog, ami semmilyen problémát nem fog megoldani (sőt!) a fent említett okok miatt.

Olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája.
-Szent-Györgyi Albert

Az oktatási rendszer problémája széleskörű, kiterjed a rossz szociális hálóra, a bérezés kérdésére, az infrastrukturális helyzetre, a központosított oktatásra, amelynek a kérdésköre olyan sor újabb komplexebb problémát szül, hogy abban a cikkemben ki sem tértem. Az ember úgy érzi, ez nem is oktatási rendszer, hanem egy nagy problémaköteg, amit nem megjavítani kell, hanem a nulláról újraépíteni. Ezzel a szemlélettel sajnos egyet kell értsek, nincs egyszerű megoldás. A tanárok bérkérdésének rendezése annyira a felülete a problémáknak, hogy ezzel a gyakorlatban annyit oldunk meg, hogy egy olyan társadalmi rétegnek, aki a jövőnkért elsődleges felel, nem azon kell gondolkoznia, hogy hogyan húzza ki a hó végéig. 

A rosszabb családból származó gyerekeknek kéne a fő fókuszban lenni. Ma Magyarországon az jut felsőoktatáshoz, aki jó családi háttérrel rendelkezik. A hátrányos helyzetű diákok sokszor már a gimnáziumból kibuknak, mielőtt eljutnának az egyetemi felvételiig. Az ország ezzel tehetséges gyerekek ezreit áldozza fel annak az oltárán, hogy ezen berendezkedés fenntartása nem vonzza magával társadalmi csoportok érdeksérelmét, így nem veszítenek szavazatot. Ameddig legalább kifelé azt tudja mutatni a rendszer, hogy az oktatás működik, addig a társadalom nem hajlandó szolidaritást vállalni ezért a romhalmazért, amit ma magyar közoktatásnak hívunk. 

Hogy a probléma mennyire mélyre szántó és régről gyökerező, Szent-Györgyi Albert 1930-as tanévnyitó beszédének soraival zárom az írást, aminek a tartalma a mai napig megállja a helyét:

„Az én legmélyebb meggyőződésem szerint az egyetlen út egy nemzeti megújhodás felé csakis mélyre szántó, tág lelkű tanügyi reformon át vezethet, amely tanügyi reform nem csak a tanítás anyagát és mennyiségét, de egész szellemét változtatja meg a legtetejétől a legaljáig, az elemitől egészen az egyetemig.„

Források: