Közpolitika Szamizdat

(1. rész) Az ukrán háború regionális- és világpolitikai áttekintése

2023.03.06.
Balázs Bence

Kétrészes cikksorozat első része

Az ukrán konfliktus alapja 

2022 február 24-én olyan dolog történt Európában, amire a második világháború óta nem volt példa: Egy független államot támadott meg egy másik, agresszor ország. A világháború után, a kétpólusú világrend, Európa felosztása és a NATO, illetve a Varsói Szerződés létrejötte biztosította azt, hogy Európa ne lehessen többé háborúk helyszíne. A Szovjetunió felbomlása után a NATO-nak célja lett a béke fenttartása, a politikai, illetve katonai befolyás terjesztése a kontinensen. Ezt a szervezet keleti irányú bővítésével érte el. 

A posztszovjet államok felvétele veszélyt jelentett Oroszországnak a globális hatalmi pozíciójának megtartására. Ennek fényében fontos megjegyezni, hogy a háború kitörése nem ideológiai és nem gazdasági kérdés volt. A háború Oroszországnak a globális stratégiai érdekei mentén tört ki.  

Ha ebből a szemszögből nézzük az eseményeket az is egyértelműen kirajzolódik, hogy az érdekeknek nincs metszéspontjuk. Az USA az oroszokat ki akarja ütni a globális “játékos” szerepkörből, majd a meglévő vákuumba még Kína előtt belépni. Az oroszok ezzel szemben saját pozícióiikat akarják megerősíteni, befolyásukat elsősorban a posztszovjet államokra kiterjeszteni, ami megfelelő pozíciókat biztosít nekik ebben a globális hatalmi hármasban. A Kínai cél az, hogy az oroszok ne gyengüljenek túlságosan az USA javára. Fontos látni azonban, hogy Kína sem ideológiai alapon cselekszik. A cél, hogy az ázsiai kettős a globális hármasban ellensúlyozni tudja az USA-t, és ez a felállás rövidtávon ne változzon. Hosszútávú stratégiai célja Kínának viszont nem lehet egy erős Oroszország. 

Arról, hogy miért Ukrajna került az oroszok látókörébe, leginkább a 2014 óta tartó ukrán belpolitikai folyamatok tehetnek, amiket természetesen nagyban befolyásolt az amerikai és orosz tevékenység az országon belül. 

Mit kezd ezzel a magyar kormány?

A FIDESZ narratíva szerint azonban ez a háború bármikor véget érhetne, amikor az USA úgy gondolja, hogy békét köt. Ez az állítás nyilvánvalóan nem állja meg a helyét. A háború nem “szeretnék, vagy nem szeretnék” kérdése. A most zajló konfliktus nem csak azt határozhatja meg, hogy melyik hatalom marad globális játékos, hanem az adott országban élő emberek életszínvonalát is több száz évre. A háború megnyerése az USA-nak, az oroszoknak és az ukránoknak is létkérdés lehet. Az USA célja jelenleg teljesen egybevág az ukránokéval: ne veszítsék el az 1991-es ukrán területeket. Ebbe beletartozik a krími félsziget is, amely az egyetlen meleg vízi mélytengeri kikötője jelenleg Oroszországnak. Ennek az elvesztése már önmagában nagyban veszélyeztetné Oroszország nagyhatalmi státuszát. A háború előtt ezt az oroszok bérelték az ukránoktól, az ukrán belső politikai változások miatt azonban kénytelenek voltak elfoglalni, hogy biztosítsák maguk számára a szevasztopoli kikötőt.  

A FIDESZ mégis jól tudja használni azt a narratívát, ami szerint az USA a hibás, mert így fent tudja tartani azt a kétpólusú rendszert, ami az ellenzék és a hatalom között van. Ameddig egyértelműen tud állást foglalni a kormány egy, az ellenzékkel teljesen szembenálló oldalon addig működni fog a kommunikáció. Ezzel azt is állítom, hogy az oroszbarátság a médiában elsősorban nem külpolitikai érdek, hanem egy jól felépített kommunikációs trükk, amivel a táborok továbbra is üthetik egymást olyan egyszerű keretek között, hogy azt mindenki megértse. 

Ez a rövid összefoglaló is előre jelzi nekünk, a konfliktust egy jóval összetettebb globális folyamat táplálja, vagyis a háború a közeljövőben nem fog lezáródni. 

Európai Unión belüli ellentétek 

Magyarország az EU tagjaként egyre több konfliktust vállal fel annak többi országával. A konfliktus többkeletű: egyrészt konfliktus van a V4 és az unió többi tagállama között, másrészt Magyarország és az unió többi tagállama között. Ameddig a régió jövőjét illető kérdéskörben a V4 rendszerint képes összezárni, addig a világpolitikai szintéren Magyarország rendre kakukktojás.  

Orbán Viktor szavaival élve:

„…A nemzeti érzés ezen a vonalon keletre, ahol mi élünk, ott a nemzeti érzés a legfontosabb felhajtó erő…” 

Magyarán: az EU keleti része nem hisz a mélyebb uniós integrációban. Eddig azonban ez az egyensúly a Brexitig bezárólag a helyén volt. A britek kilépésével az unión belül előtérbe került a föderális Európa gondolta. Az Orbán-rendszer fennmaradását erősen veszélyezteti a föderális gondolkozás, amely nemzeti jogokat enged át EU-s kézbe. Ezt az alapból meglévő feszültséget fokozta tovább az a tény, hogy Magyarország nem úszik a V4-ekkel a szankciók tekintetében és az ukrán kérdésben sem. Petr Pavel cseh elnök nemrég odáig jutott, hogy megkérdőjelezte a V4 létezésének értelmét. A leginkább oroszellenes álláspontot az EU-ban a baltiak és a lengyelek képviselik. Ez pedig méltán híres lengyel-magyar barátságot is rendre megtépázza. 

Ezekről kicsit részletesebben: 

  • Lengyel álláspont: A lengyel történelem tele van azokkal a sérelmekkel, amiket az orosz elnyomás okozott nekik. Lengyelországot az idők alatt többször is felosztották. 1793-ban Oroszország és Poroszország megállapodásával megszűnt létezni. Az első világháború végén 1918-ban az ország visszanyerte függetlenségét, ám ez nem tartott sokáig. Ugyanis 1939-ben a Szovjetunió és Németország újra felosztotta az országot, majd a második világháború után 1948-ban bekövetkezett a Sztálinista hatalomátvétel. A szovjet megszállás alatt a lengyelek többször próbáltak mozgolódni, a leghíresebb ezek közül az 1981-es szükségállapot. A lengyel történelmi tapasztalatok tehát mélyen oroszellenesek. Ukrajnát pedig egy ütköző államnak tekintik Lengyelország és Oroszország között, aminek a függetlensége az oroszoktól egyenesen lengyel biztonságpolitikai kérdés.  
  • Balti álláspont: A balti országok történelmi tapasztalatai nagyon hasonlóak a lengyel tapasztalásokkal. A fő különbség mégis 2 pontra osztható: 
    1. A baltiak földrajzi közelsége az orosz anyaföldhöz. 
    2. A számottevő orosz kisebbség a balti országokban. Átlagosan a balti országokban a lakosság közel egyarmada orosz. 

Ukrajna példáját nézve láthattuk, hogy az oroszok hogyan használják az orosz kisebbséget arra, hogy zavargásokat keltsenek, vagy éppen megszálljanak egy adott régiót. A recept adott: Az oroszok által támogatott szakadár kisebbség népszavazást ír ki, amit az orosz hadsereg ellenőriz, majd a területet elcsatolják. Antony Blinken a napokban tett közép-ázsiai útján is arra hívta fel a posztszovjet ázsiai államok figyelmét, hogy az ott élő orosz kisebbségek potenciális célponttá teheti őket. Pontosan ettől tartanak a balti országok is. 

A példákban említett államok természetesen a NATO tagjai, így egy közvetlen támadás egyenértékű lenne egy világháború kitörésével, ezért tisztázni szeretném, hogy csak a párhuzamokra világítok rá, nem pedig egy kalap alá veszem őket Ukrajnával. 

Folyt. köv.

Források: